Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha ennyire természet, akkor miért másként? Nos, ezt nem lesz egyszerű elmagyarázni, de talán sikerül. Kezdjük el egy kicsit hátrébb.

A világot megváltani egyetlen lépésben nem lehet. Nem lehet megmenteni az összes kivert kutyát, nem lehet vigyázni minden fára és nem lehet meggyőzni minden embert, hogy a szelektív szemétgyűjtés jó, vagy, hogy a szemetet nem biztos, hogy jó kidobni az erdőben. Hosszú évtizedek alatt sem sikerült meggyőzni az emberek nagy részét arról, hogy a kutyaszart nem kellene az utcán hagyni – hogy csak egyetlen penetráns tényt említsünk. Nem állhatunk a sarkon agitálni és nagyon nagy visszatetszést vált ki a társadalomból, ha minderről meg akarjuk győzni. Az ember eltávolodott a természettől és ennek negatív hatásai már láthatóak, érezhetőek. Mit tehetünk mégis? Példát mutatunk. Átadjuk a gyermekeinknek az ismereteinket, a normarendszerünket, megpróbálunk minél közelebb kerülni a természethez, megismerni annak működését, szabályait és alkalmazkodni hozzá. Közben nem elfelejtve, hogy emberek vagyunk, emberek között élünk elsősorban, a családunkban, ember központúan, így ennek is hódolni kell. Ma nem úgy vagy renitens, hogy ha átmész a piros lámpán, hanem úgy, hogy megvárod, hogy zöld lesz. Próbáld ki; állj teljes nyugalommal a piros lámpánál a zebra előtt, és mindig lesz pár ember, aki a nyugodt ott állásod láttán lelép, majd visszalép, és látni fogod az arcán a lelkiismeret furdalást. Az ember alapvetően nem rossz, csak elveszített pár értéket.

Az eltávolodás során jól megfigyelhető a viselkedésbeli különbség a „városi” és a természet mellett lakó „vidéki” ember között. Egy vidéki srácnak teljesen természetes, hogy felismeri a csirkét, mint ahogy az is, hogy a csirkét levágjuk, megesszük, sőt, pontosan tudja, hogy ha nem ennénk meg a csirkét, akkor a csirke egyszerűen nem létezne. Így például esze ágában sincs harcolni a kiöregedett tojó tyúkok életjáradékáért, sőt, a karácsonyfát sem tekinti ördögtől valónak és nem vesz műanyag fát, vagy cserepes fenyőt, hasonló okokból, élvezi helyette a fenyőillatot és meghitten csodálja a fát a szoba sarkában, azt a fát, amit reggel az apjával, vagy a fiával vágott ki, baltával. Nem kell neki a csirkét állatkertben mutogatni, nem kell utána olvasnia, hogy mit is csinál az a csirke, mit eszik. Felismeri a madarakat, ismeri az éneküket és tudja, hogy mit jeleznek, ha jeleznek, tudja, hogy mikor van szarvasbőgés, eligazodik az erdő jelei között. Cserebogarat reptet, és nem gondolja, hogy ez rossz lehet, nem is fél a bogártól. Nem gyűjti be a falu kutyáját, amit a városi tett ki az autójából a falu szélén, és csak akkor szól a vadásznak, ha a kutya agresszív. Nem szeretné a természetet? Állatkínzó lenne? Dehogy. De Hasonlítsuk össze ezt a városi, eltávolodott emberrel. Nem ismeri a természetet, jó esetben hétvégén kimegy túrázni valami felkapott helyre oda teljesen nem illő öltözékben (a nulla kilométeres bakancs sem túrázni való, ahogy a körömcipő sem), ahol megállapítja a többi panelszarvassal együtt, hogy itt is sokan vannak, majd otthagyja az uzsonnája papírját a fák között. Nem tudja, hogy milyen madár énekel a feje fölött, mert nem is hallja, hiszen elzavarta a zajával. Megállapítja, hogy az erdő kihalt, mert egyetlen állattal sem találkozik. Számára ez az egész csak kötelező romantikus gyakorlat az asszonynak, vagy a gyerekeknek. Kijárt úton közlekedik, és gondot okoz neki felmenni egy domboldalon, mert nem tudja, hogyan tartsa a lábát, hogy ne csússzon meg. Fél a kullancstól, nem meri felszedni a gombát. Nyilván sarkítottam, van ennek több fokozata is, sőt, még tovább is lehet sarkítani, de az egy másik történet lesz majd.

Gyermekkorom egyik hatalmas élménye volt, amikor a nagyapám elkezdett nyomolvasást tanítani. Nekem, a fiatal indiánnak ez akkor hatalmas dolog volt. Mutatott egy nyomot. Fiam, ez milyen állat volt? Merre ment? Futott, vagy sétált? Mikor járt erre? Mekkora állat lehetett? A mellső, vagy a hátsó lába volt az, ami ezt a nyomot hagyta? Megtanultam, hogy egy nyom nem elég, követni kell párat előre és hátra, figyelni kell nem csak nyom rajzolatára, de a reggeli harmatra, de az időjárásra is a környéken; a napra, az esőre. Cserébe ezért a tudásért láttam szarvasokat viaskodni a tisztáson, láttam vonuló vaddisznó csordát, és büszkén mutatom most a mai indiánoknak, és magyarázom el nekik pontosan azokkal a szavakkal, ahogy velem nagyapám tette. És mosolygok magamban az ámuló arcokon, hogy én is ilyen voltam egyszer. Mutass példát. Add át a tudásodat és hívd fel a figyelmet a disszonáns dolgokra. Ne erőszakosan, ne harsányan. Szerényen és elegánsan, ha tudod, humorral. Harcolni akarsz az ellen, hogy ne legyen kutyaszar a városban? Menj el a boltba, vegyél hurkapálcát. Vágd kettőbe, vagy háromba, ahogy szimpatikus. Nyomtass ki pár lapot, amire az van írva; Ez a szar azért van itt, mert a gazdám egy paraszt. Ragaszd rá a papírt a hurkapálcára, majd ahogy sétálsz a városba, bökd bele minden kutyaszarba, amivel találkozol. Figyeld meg, hogy az öreg néni, aki az elhízott Fifikét szaratni viszi a parkba mennyire fog csodálkozni, és mennyire fogja magát szégyellni, amikor meglátja ezeket a kis táblákat. Nem drága, ~10 forint egyetlen darab.

Na, így másként.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.