Ez ember, mint olyan állat, aki felülemelkedett a többi állaton semmiképpen sem uralkodója, hanem csak megbízott kezelőjeként tündökölhet a természettel kapcsolatban, ami nem csak előnyökkel, hanem felelősséggel is jár. Ezt a felelősséget lehet vakon (jelentsen az sötétséget, vagy radikalizmust), és nyitott szemmel csinálni, de jól csak úgy, ha tudomásul vesszük; mi is csak a természet része vagyunk, amivel harmóniában kell élni. A társadalom fejlődése szükségszerűen elszakította a legtöbbünket a természettől, sőt, azok a társadalmak a legfejlettebbek, ahol a természet, mint olyan megszűnt létezni a városias lét során, jelentsen az beton dzsungelt, vagy panel programot. Pedig az ember a természet gyermeke.

Ennek az elszakadásnak a hatásai nem mérhetőek, hiszen ahhoz több generáció szükséges, hogy valós képet kapjunk, de már most is érezhetőek. A történelem során csak az maradt életképes, aki a természettel képes volt harmóniában élni, ismerte annak minden rezdülését, otthon volt benne. Most ez megfordult, hiszen egy városi, civilizált embernek nincs szüksége olyan ismeretekre, hogy a fa melyik oldala mohás, miért nem állunk esőben fa alá, vagy, hogy melyik gomba ehető, és melyik nem. A vidéki ember, aki naponta az erdőben jár és állatokat kezel természetesnek vesz olyan dolgokat, ami egy városi ember számára láthatatlan, érthetetlen, és mint olyan, kezelhetetlen is. Készen veszi meg a termékeket a piacon, nem tudja, hogyan készülnek az élelmiszerek, rossz esetben fel sem ismeri, hogy mit lát. Mindezt természetesnek tartja, pedig nem az. Nem érti, hogy a természetvédők miért ágálnak az útépítés ellen, ami egy hat fős madár populáció természetes élőhelyén megy keresztül, és, hogy az miért fontosabb mondjuk egymillió emberénél. De a természetvédő sem érti, hogy amikor odakötözi magát a fához, az miért nem arat osztatlan sikert a társadalomban, hiszen neki alapvetően igaza van. Egyiküknek sincs, és az elszakadásból fakadó károk már jól látszanak.

Az állatvilág viselkedése és állapota jó mércéje az ember állapotának, amolyan tükröt tart elénk. Az állat ösztönei számunkra felfoghatatlanok, mégis tudjuk, hogy természetüknél fogva barátai az ártatlannak, a jó szándékú közeledést pedig jó szándékkal fogadják. Minden kutya jámborabb, ha egy gyermek van a közelében, akinek sokkal több mindent elvisel, míg ingerültté válik, ha a falka tagjai (az ember) is ingerültebb. Jól tükrözik a hangulatváltozásokat. És minél „öregebb” egy állat, annál kifinomultabbak ezek az érzékei. Mi, városi emberek már nem csodálkozunk rá egy rügyező fára tavasszal, nem érezzük át ennek szépségét, nem értékeljük egy ló kecses vonalait, és el sem tudjuk képzelni, hogy hogyan lehet barátság az előbb említett ló és közöttünk, hogy nem azért vesz a hátára, mert uralkodunk felette, hanem azért, mert ő azt akarja. Mert akárkit nem vesz a hátára, megérzi a rossz szándékot, ahogy megérzi a jót is, és másként fog viselkedni. A nyugati kereszténységben is fontos szerepe van a természetnek. A nyugati szerzetesek vidékre települtek, erdőt irtottak, földet műveltek, szőlőt telepítettek. Szent Gál azért települt le, és remetéskedett egy medvével közös barlangban a mai Svájc terültén, mert megsajnált egy lesántult medvét. Szent Ferenc a madarakkal beszélgetett. A mi Szent Gellértünk a monda szerint szarvastehénnel és farkassal barátkozott össze. A Biblia szerint Dániel prófétát azzal teszi próbára a király, hogy berakatja az oroszlánok közé. Azok azért nem bántják, mert tiszta a szándéka. Ezt a célt szolgálták évezredeken keresztül az uralkodók környezetében tartott nagy macskák.

Pedig a természet sokat ad nekünk, csak elfelejtettük használni azokat az ösztönöket, amelyek ezen ajándékok értékelésére, vagy akár felismerésére szakosodtak. A tudatosság mindig elnyomja az ösztönt. Gyermekkoromban egy olyan környéken nőttem fel, ahol az emberek az állatokkal, a természettel harmóniában éltek. Csak sokára tudatosult bennem, hogy ez mekkora ajándék volt a sorstól. Mindkét nagyszülőm nagy barátja és ismerője volt a természetnek. Először csak nevettem azon, amikor gombászás közben felkiáltott valamelyik, hogy itt bizony gombának kell lennie, vagy amikor azt mondta, ennek a vargányának kell, hogy legyen testvére is itt, valahol. De később megértettem, hogy ezek a megérzések, a találás ösztöne, ami bennem is kifejlődött, és már én mondtam, hogy arra bizony gomba lesz. És minél több időt töltöttem az erdőben, annál határozottabb, és annál boldogabb gyermek voltam. Na, nem azért, mert az erdő önmagában boldoggá tesz. Nem értettem, hogy miért bátorságpróba az egy városi gyereknek, ha be kell mennie húsz métert az erdőbe, pedig a válasz egyszerű; az ember fél az ismeretlentől. Gyermekként megismertem valamit, sőt, sikerélményem volt – jobb lehettem a felnőtteknél, mivel fürgeségem, gyermeki rajongásom, fiatalságom miatt én több gombát szedtem, mint ők. Nagyobb területet jártam be, mint ők. És közben ott voltak az őzek, a vaddisznók, akikkel találkoztam és mind a barátaim lettek. Üzentem nekik a széllel, hogy bizony azt az agancsot én fogom megtalálni és nekem lesz zsebpénzem belőle, vagy Bambinak, a bután összeszedett, de becsülettel felnevelt sutának, hogy még gondolunk rá.

Erről fog szólni ez a blog.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.