Mit adtak nekünk a rómaiak?

2011.11.17. 09:06

Olvasom itt a bősz felháborodásokat, hogy lett nekünk itten ez a szép ebadónak nevezett új fizetendő penzumunk, amit az állatvédelmi törvénybe foglalva szépen kivetettek ránk, mint új sarc. És, hogy ez természetesen mennyire gonosz, mert gonosz. Mert fizetni kell. És mert persze fizetni gonosz. Fogadj örökbe egy kutyát és fizesd be az összeget a rászoruló helyett, ha nem tudja ő kifizetni! Tiltakozz! Hát, nem, kérlek. Ez a törvény jó. Elolvastad? Én igen.

Tisztázzunk előszöris egy tételt. Kutyát tartani nem jog és végképp nem kötelesség. Kutyát tartani lehetőség, ami felelősséggel jár és bizony kötelességek is vannak vele (az etetésén túl). Mi ezzel a lehetőséggel bizony elég szarul élünk. Mondhatni, katasztrófálisan szarul. Sok a kutya, rosszul vannak tartva, neveletlenek, kontrollálatlan a szaporulat, nem ivartalanítunk, szaporítókat támogatunk, miközben a menhelyek tele vannak, kiszórt kutyákkal vannak tele az erdők. Minden nap elhangzik állatvédőktől (még akik most gonoszt kiáltanak, azok szájából is), hogy a kutya helyzetet meg kell oldani. Mert szaporítók, mert betelt menhelyek, mert kellene eb nyilvántartás, mert kellene ivartalanítási program, meg felelős állattartás. Nézzük meg, mit is kaptunk.

Tilos az állatot nyereményként kisorsolni. Tilos az állaton sebészeti beavatkozást végezni annak kinézetének megváltoztatása érdekében (farok csonkítás, fül vágás, ami ellen ugye tiltakozunk már egy ideje). Az állat megjelölésére a lehető legfájdalommentesebb megoldást kell választani. Chip. Tilos kutyát és macskát élelmiszerként hasznosítani, és tilos a prémjéért tenyészteni (nem lehet kutyát felszolgálni a kínaiban sem, illetve nem lesz kutyabőr kabát). Nem lehet csak úgy elaltatni az állatot, hanem arra kemény indok kell. A nem tudom etetni, illetve a megunta a gyerek nem indok. Csak csincsilla és angóranyúl tartható a prémjéért, más állat nem. Az állatot egyedileg nyilváníthatják veszélyesnek, és meghatározzák a veszélyes állat tartására vonatkozó rendelkezéseket (jelölni kell, ivartalanítani kell, nem indulhat versenyen, nem lehet munkakutya és további hasznos rendelkezések). Tehát nem a Bull Terrier a veszélyes, hanem a Pista nevű Bull Terrier, akinek transzponder száma ez és ez. Lesz a Magyar Állatorvosi Kamara által üzemeltetett állat nyilvántartás, lesz eb összeírás, pontosan tudni lehet majd, hogy melyik kutya kié. Ez eddig mind szép és jó, ezért küzdöttünk, küzdünk, erősen összecsengenek a korábban megfogalmazott vágyakkal. Szépen, pontosan megfogalmazva.

És akkor a fekete leves. Ebrendészeti hozzájárulás. Háromezer-ötszáz forint évenet! Hörr! Azt tudjuk, hogy semmi sincs ingyen. Az ebnyilvántartást működtetni kell, annak költségét pedig fizesse az, akinek van eb a birtokában. Ez lehet egy indok önmagában is. De a törvény tartalmaz erős ösztönzőket is, ami bizony jók:

  • A mentő, jelző és vakvezető kutyák, a rokkantsegítő és terápiás kutyák mentesülnek, pont úgy, ahogy a rendőrkutyák, vagy egyéb, közfeladat ellátásába bevont kutyák is. Tehát akinek azért van kutyája, mert azzal hasznos közérdeket valósít meg, illetve az életviteléhez szüksége van rá, nem fizet.
  • Az ivartalanított kutyák mentesülnek. Hoppá. Csak nem egy központi ivartalanítási program, legalábbis arra mutató ösztönző? Mond, a Te kutyád miért is ivaros? Tenyészted? Ha nem, akkor bizony futás a doktor bácsihoz, kis pénzért megcsinálja és máris mentesülsz. Oké, az ivartalanítás többe kerül, de pár év alatt behozza az árát. 
  • A menhelyi, ebrendészeti (sintér) telepen tartott kutyák mentesülnek. Mert szegényeknek nincs pénzük néha arra sem, hogy rendesen etessék, nemhogy még fizessenek utánuk. Ez jó.
  • Ha menhelyről, sintér telepről, ebrendészeti telepről hoztad a kutyádat, nem fizetsz. Hoppá, ösztönző, hogy fogadj örökbe. Oké, ez a kis magyar viszonyok között, figyelembe véve, hogy a menhelyeken lelkesedésből, vagy kényszerből dolgoznak kis pénzű emberek, akik egy része szívesen ad igazolást az örökbe fogadásról, nem biztos, hogy jó. De csak a szervezet vezetője adhat ki igazolást, amit persze majd egyszerű lesz hamisítani is. De ettől még ösztönző, ami jó.

Hogy mire is használják ezt a pénzt? A felét ivartalanításra, vagy egyéb állatjóléti tevékenységre kell fordítani. Nézd már, egy újabb hasznos ösztönző... Nem akarsz fizetni a kutyád után ebrendészeti hozzájárulást? Szépen sétálj el ivartalanítani. Vagy fogadd örökbe a menhelyi kutyát, ott nagyon fognak neked örülni.

Te elolvastad a törvényt? Én igen. Ha nem, tedd már meg, kérlek, mielőtt véresen habzó szájjal hülyeségeket írsz! Az indoklás részét is.

http://www.parlament.hu/irom39/04247/04247.pdf

 

Csak egy kutya

2011.10.09. 09:12

A minap olvastam egy nagyon szívhez szóló írást. Nehéz lenne belekötni, de én mégis megteszem. Nem azért, mert ne lenne minden mondata igaz, hiszen az. Nem azért, mert ne értenék egyet az írással, mert egyetértek. Pusztán azért kötök bele, mert az ilyen írás pontosan a fentiek miatt borzasztóan veszélyes. Szeretem az állatokat. Szeretem a kutyámat. De bármennyire szeretem, bármennyire tekintem a családom részének, osztom meg vele az életemet, puszilom meg az orrát és hagyom, hogy harapdálja a fülemet, alszom a díványon, hogy a feje a vállamon van, a kutyám bizony „csak egy kutya”.

A fenti felsorolásért már simán megszólna egy kevésbé állatbarát, mert ugye a kutyának a kertben van a helye, minek csókolgatom, miért engedem fel a kanapéra, mennyi dolog, meg takarítás, meg baktérium, sokba is kerül, de ezt mind hallottuk már. Igazuk van. Én vállaltam, mert ettől érzem teljesnek az életemet. Mert az, amit a kutyám ad nekem, az bizony jó. És ezért cserébe elvégzem azokat a teendőket, amik ezzel járnak, ami nem is nagy ár mindazért, amit kapok cserébe.

De nem gondolom, hogy a kutyám adta volna nekem a legszebb perceket. Azokat a családomtól kaptam; a páromtól, a gyerekeimtől, a barátaimtól. Amikor együtt örültünk, együtt nevettünk, vagy csak egyszerűen megöleltük egymást, mint a szeretet nyilvánvaló kinyilatkoztatása. Amikor láttam az arcukon a mosolyt és tudtam, őszintén örültek annak, amit együtt csináltunk. Nem gondolom azt sem, hogy életem legsötétebb pillanataiban a kutyámra kellett volna támaszkodnom. Sokkal többet ért, amikor a kórházban a párom aggódó arcát láttam, mikor felébredtem, mert mellettem virrasztott. Sokkal többet ért a barátaim meleg kézszorítása, és bátorító szava. A gyerekek őszinte mondatai, amivel életet próbáltak vinni a szürke hétköznapokba. Igen, a kutyám mindig ott volt, ott van velem. És vígasztal, és mosolyt csal az arcomra, és bölcsen hallgat, miközben csóválja a farkát, ahogy játszani hív. Nem kutyám a legjobb barátom, nem ő a leghűségesebb, és nem rajta keresztül értettem meg ezeknek a szavaknak a jelentését. A kutya jó barátom, a kutyám hűséges hozzám. De a barátság számomra teljesen mást jelent, mint ahogy a hűség is. Sokkal mélyebb, sokkal intenzívebb érzés, amit csak egy másik ember adhat meg nekem. Mert a kutyám csak egy ösztön lény, aki borzasztóan okos, de óvnék másokat is attól, hogy olyan emberi tulajdonságokkal ruházza fel, amiket másoktól kellene, hogy megkapjon. Ahogy nem is a kutyám az, amire a legbüszkébb vagyok. Természetesen borzasztóan büszke voltam arra, amikor először leült parancsszóra, és hevesen dobog a szívem, amikor séta közben megdicsérik a szépségét, a kecsességét, amin sokat dolgoztam, hogy így legyen. De sokkal büszkébb vagyok akkor, amikor a társammal örülhetek, vagy amikor a srácom sakk bajnokságot nyer. Amikor elvégzi az iskolát, megteszi az első lépéseket, elolvassa az első szót életében, vagy kimondja először, hogy Apa, vagy mondok jobbat, amikor a párom kimondja a legfontosabb szót; Igen. Ezek bizony sokkal többet érnek. Mint ahogy a szeretteimmel elköltött vasárnapi reggeli is fontosabb, mint mondjuk egy újabb „trükk”, amit a kutyámnak megtaníthatok. Persze, én is esek erős túlzásokba, mint amikor a Húgommal reggel heves orrfújás közepette összenevettünk, hogy nekünk egy fia gyógyszer nem volt otthon a lakásba, hogy csökkentsük a megfázásunk tüneteit, de a kutyáinknak egyszerre adtuk a vitamin tablettát, mert nekik bizony volt. Mert a kutyám, aki „csak egy kutya” valóban sok emléket ad, valóban megmutatja, hogy milyen is az önfeláldozás, mi az emberség. De szomorú, ha csak a kutyám az, akin ezt gyakorolhatom, és az egyetlen aki erre emlékeztet.

Mert nekem a kutyám „csak egy kutya”. Só az életem levesébe, ami nélkül a leves nem sokat ér, de sót sem ennék önagában, mert nem pótolja mindazt, amibe a sót tenni kell. Tehát, amikor a szeretteid azt mondják neked legközelebb, hogy "csak egy kutya", akkor Te tudd, ők nem "csak nem értik", hogy az nem "csak egy kutya", hanem finoan arra figyelmeztetnek, hogy abban a "csak kutyában" keresel valami olyant, amit bennük kellene. És ha Te még mindig azt mondod, nem "csak egy kutya”, és én „csak nem értem”, akkor én mondom Neked; Te nem érted.

Kutya II.

2011.06.30. 06:20

Ha sikerült kiválasztani a nekünk legmegfelelőbb kutyafajtát, már csak be kell szerezni egy megfelelő egyedet. Ezt sokan nem gondolják végig, egyszerűen keresnek egy újsághirdetést, vagy a google segítségével keresnek egy közeli kennelt, pedig nem biztos, hogy ez lenne a legjobb megoldás. Ebben próbál segíteni a sorozat második darabja.

Ha gyorsan és olcsón akarunk kutyát, sétáljunk be egy menhelyre, bőven lesz miből választani, még kölyökkutyát is találunk sokat. Arra viszont készüljünk fel, hogy a hazai menhelyek nem igazán tudják azt a rengeteg bekerülő kutyát rehabilitálni – nem is lehet teljesen, nem tudhatjuk, hogy mi volt a friss szerzeményünk előélete, mi történt vele a múltban, mire fog esetleg rosszul reagálni. Aktívan kell majd vele foglalkozni, hogy elnyerjük a bizalmát, de így is lehet, hogy évekbe fog telni, mire egyszer a lábunkra teszi a fejét. Ne válassz azonnal! Menj oda, nézd meg, hogy melyik kutyák tetszenek, és járj vissza hozzájuk. Vidd el sétálni őket, barátkozz velük. Sok kellemetlenségtől kímélheted meg magad a későbbiekben, illetve, szokj hozzá, hogy ez külföldön, sok helyen kötelező rítus, nem véletlenül. Abban biztos lehetsz, hogy a menhelyes kutya rendesen be lett oltva, szinte biztosan ivartalanították is, és a lehetőségekhez mérten foglalkoztak is vele. De amint hazavitted, fürdetni kell majd, mert arra végképp nincs energia, hogy tiszta, kókusz illatú, frissen kozmetikázott kutyát adjanak neked. Ha keverék kutyát választasz, kicsit zsákbamacskát veszel, hiszen nem tudhatod, hogy mekkora lesz, ha felnő, milyen fajták keveredtek össze benne, de egy keverék kutyus is pontosan olyan hűséges lesz, sőt, ha nem is fogsz vele kiállítást nyerni, jó eredménnyel fogsz tudni vele szerepelni akár egy munkavizsgán is, mindamellett, hogy a család nagyon jó kutyája lesz. Azért jól teszed, ha az így szerzett kutyádat elviszed pár szűrő vizsgálatra is, hogy tudd, mire készülj vele kapcsolatban. Ilyen a diszplázia (csípő, könyök), patellaficam, szív-, szem-, és vesebetegségek szűrése.

Aztán ott vannak a fajtamentők. Ők is hasonlóan működnek, mint a menhelyek, de mégsem ugyanazok. Kutyákat mentenek, vesznek magukhoz, rehabilitálnak, etetnek, gondoznak, de csak egyetlen fajtával foglalkoznak. amiről viszont mindent tudnak. Így ha fajtiszta kutyát akarsz, amivel sokat foglalkoztak, biztosan ivartalanítottak, oltottak, sok esetben a szűréseket is elvégezték, és nem igényled a törzskönyvet, a pedigrét, akkor ők a te választásod. Nagyon sok fajtiszta kutya esik áldozatul a helytelen választásnak és derül ki, hogy a bernáthegyi mégsem való a panel kilencedik emeletére, majd adják be menhelyre, vagy egyszerűen dobják ki az utcára. Aztán vagy ott maradnak, vagy bekerülnek egy fajtamentőhöz, és pontosan úgy fognak eljárni, mint egy gondos tenyésztő (lásd lentebb).

Ha nem menhely és nem fajtamentő, akkor találhatsz rengeteg hirdetést, úgynevezett tenyésztőktől, akik kölyköket árulnak. Na, itt nagyon figyelj. Nagyon sok „tenyésztő” pusztán azért szaporítja a kutyákat, hogy ebből sok pénzt keressen, és egyáltalán nem figyel arra, hogy az a kutya egészséges vérvonalból származzon, jó szülei legyenek, vagy akár arra sem, hogy törzskönyvet (hivatalosan származási lap) kapjon. Nyilván, nem a törzskönyv az, ami garanciát ad, vagy akár csak számítana, de azért jó, ha van. Viszont nagyon rosszul járhatsz, ha olyan örökletes betegségeket kell kezelned a kedvenceden, amik súlyos pénzeket emésztenek fel és egy okos választással elkerülhetted volna. Ne vegyél kutyát szaporítótól! Az igazi tenyésztő chippel, törzskönyvvel, beoltva fogja odaadni a kiskutyát, várni kell, amíg lesz legközelebb alom, sőt, elő kell jegyezni nála a következő alomra (ami tervezett, vizsgálatok előzik meg, és felkészülnek rá). Érdekli, hogy hova kerül a kutya, milyen sorsa lesz. Rendelkezik a megfelelő papírokkal, tanácsokat ad, tökéletesen ismeri a fajtát, amivel foglalkozik. A kölykök gondozottak, kiegyensúlyozottak, a tenyésztő a felmenőket ismeri, a szűrővizsgálatokat elvégezteti, jó minőségű táppal etet, felajánlja a segítségét a későbbi problémák kezelésében. Nem is hozhatod el 7-9 hetes kora előtt, ami idő alatt fontos dolgokat tanulhat meg az anyjától és a testvéreivel történő játék során. Vannak olyan fajták, ahol szerződéssel kapod meg az állatot, amiben köteleznek, hogy ivartalanítanod kell. De ezt jó, ha magadtól is megteszed, szerződés nélkül.

A szaporító nem ilyen. A szaporítót csak egyetlen dolog érdekli, az pedig a pénzed. Az anya kutyákat folyamatosan elleti, silány minőségű, olcsó élelemmel eteti, nem végezteti el a vizsgálatokat, és éppen csak a kötelező oltásokat adatja be. A diszpláziás kutyával is lehozat pár almot. Profitot maximalizál. Ha pedig nem tudja eladni a kutyákat, akkor egyszerűen kiteszi őket, mert az altatás is pénz. Ha szaporítótól veszed az állatodat, egy olyan iparágat támogatsz, aminek a levét a menhelyek és ez által közvetetten a társadalom issza meg. A beteg kutyákat csak kevesen fogják megtartani, így azok is a menhelyekre kerülnek (jobb esetben), miután pár hetet sétáltak az út mellett éhezve.

Dönts okosan! 

Kutya I.

2011.06.25. 19:10

Ennyi felvezető után logikus választásnak tűnik egy olyan témát elővenni, amely jól tükröz bizonyos devianciákat, amiket a természettől való elszakadás okozott. Ilyen a kutya tartás hatalmas problematikája. Mert ugye mindenkit érint valamilyen módon a kutyatartás, legyen az gazda, vagy szomszéd, esetleg kutyával séta közben találkozó anyuka. Erről fog szólni a kutyákról írott sorozatunk, aminek első részét olvasod most, kedves Olvasó.

Nézzük meg úgy, hogy mi leszünk a gazdák. Az első lépés az, hogy eldöntsük, legyen e kutyánk. Ehhez sok feltételnek kell teljesülnie, amit mérlegelnünk kell. Mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy azt az élőlényt bizony hosszú távra vesszük. Nem egy hétre, nem egy évre, hanem bizony a társunk lesz 8-15 évig. Ez alatt az idő alatt etetni kell, orvosi költségei lesznek, sétáltatni kell, foglalkozni kell vele, akár nagyobb kiadást is jelenthet egyszerre. Visszautalnék egy korábbi Kis Herceg idézetre; amit egyszer megszelídítettünk, azért felelősséggel tartozunk. Ha nem vagyunk benne biztosak, hogy ez alatt az idő alatt végig kelleni fog nekünk az az állat, nem bírjuk anyagilag, nem lesz időnk foglalkozni vele, inkább ne legyen kutyánk. A második eldöntendő kérdés; miért is akarjuk azt az állatot. Azért, mert a gyereknek akarunk meglepetést szerezni, mert a szomszédnak is van, ne vegyünk kutyát. Csajozni se. A gyerek nem fog vele foglalkozni úgy, ahogy azt kell, mert gyerek és mert teljesen más dolgok fogják érdekelni, tehát ránk marad. Tisztelet a kivételnek, persze, de ugyanez vonatkozik a kis felnőttekre is. A divatok elmúlnak, a kis szatyorkutyák pedig az út szélét, vagy a menhelyek kínálatát fogják díszíteni. Senkinek sem jó.

Tudom, hogy Rex, meg Lassie, meg a barátnőnek is tök aranyos a kis csivavája a retiküljében, a lányok is nagyon buknak a kis ügyülü-bügyülü kölyökkutyákra, sőt, a vastag nyaklánchoz meg a vastag felsőkarhoz rohadtul megy a bull terrier, de ne ez alapján válasszunk kutyát. Minden fajta, sőt, minden fajtán belül az egyedek másra és másra alkalmasak. Családik kutya kell, sportolni akarunk vele, házat őrizni kell, vagy csak hobbiállat, amit néha megsimogatunk és örüljön nekünk, amikor hazaérünk. Akarunk utána szőrt takarítani, fésülni, sokat sétálni vele? Kérjük ki egy szakértő véleményét! Segíteni fog örömmel, hogy a nekünk legjobban megfelelő fajtát sikerüljön megtalálni, ami még tetszhet is. Ne vegyél viszont veszélyesebb kutyafajtát, hacsak nem tudod pontosan, hogy ez mivel jár, és nem vagy benne teljesen biztos, hogy bírni is fogsz vele. Ezek és az őrző-védő fajták tartása sok országban engedély köteles, a gazdának is vizsgáznia kell, hogy tarthasson ilyent, extra adót kell fizetni utánuk. Nem véletlenül.  Reméljük, nálunk is lesz valami hasonló szabályozás nemsokára.

A következő lépés, hogy felkészülsz a fogadására. Ha még nincs, szerezd be az eszközöket. A kutyának minimálisan kell fekhely, játék, póráz, nyakörv, biléta, ápolási szerek, illetve élősködő elleni védelem. Besétálhatsz az első boltba is, ahol kérhetsz segítséget, illetve, összeállíthatod a nagy részét otthon is, hiszen egy régi takaró tökéletes fekhelynek, a gyerek megunt játékait örömmel fogja szétrágni, teniszlabdával pedig jókat fog játszani, de ha megette, nem fogja tudni megemészteni, így talán mégis jobb a szaküzletben kapható, hivatalból emészthető kutyajáték. Az összecsomózott zokni és póló is jó, ha nem etetjük meg vele. Póráznak azért nem javasolnék egy madzagot, egyrészt mert nevetséges, másrészt pedig mert nem jó neki. Fésűt, kefét is jó, ha a kutyának megfelelőt veszel. Ha még nem volt kutyád, készülj fel, hogy nevelned kell. Szerezz be könyveket, vagy beszélgess egy szakemberrel, olvass utána az interneten. Naponta látni a kutyája után lobogó sétáltatókat, akik feleslegesen rángatják a pórázt, a kutya semmit sem ért belőle, csak szánakozva hátranéz, hogy „te meg mit akarsz már megint?”. Nem kell feltétlenül iskolába hordanod majd, de alapvető vezényszavakra és viselkedésmintákra meg kell tanítanod. Ha még nem csináltál ilyent, az iskolában segíteni fognak, sőt, a kutya szocializációja is megoldódik nagyrészt. Nem jó, ha átszalad az úttesten, vagy nekimegy minden másik kutyának séta közben. Nem jó, ha nem tudod vezényszóval leültetni, lefektetni, vagy megállítani, nem tanítod meg láb mellett közlekedni. Erre minimum szükséged lesz a mindennapi túlélésben. Ha pedig eljön az idő, ivartalanítsd. Tudom, drága, de nem akarsz sem tenyésztő lenni, sem azzal foglalkozni, hogy öt perc szem előtt tévesztés után kölyökkutyákat kelljen elosztogatnod. És nem akarod tovább szaporítani az amúgy is népes gazdátlan kutyák táborát sem. De erről majd a sorozat egy másik részében.

Ha még mindig úgy érzed, hogy kutyára van szükséged; üdvözlünk magunk között!

Cselekedj okosan

2011.06.22. 12:20

Azzal a mondattal, amiben deklarálod, hogy Te bizony természetvédő vagy, önmagában nem lettél még az. Lehet ezt sokféleképpen csinálni, sok szinten. Néha elég, ha csak megosztasz egy felhívást, vagy olvasol és értesz. Ha hozzászólsz egy vitához, amiben mondjuk a kutyák nevelése a téma. Néha pedig ki kell menni. Te döntöd el, hogy mire van energiád. De természetvédőnek lenni mindenekelőtt egy gondolkodásforma, és életstílus is.

Gondolkodj hosszútávon. Figyelj az értékeidre és csak akkor segíts másokat, ha van miből. Érzelmileg, anyagilag, erkölcsileg, időben, térben. Senki nem jár jól azzal, ha Te az utolsó 1000 forintból mondjuk, egy menhelyet támogatsz, de Neked nem marad a saját dolgaidra cserébe. Még akkor sem, ha a lelkednek ez így jó, ne tedd. Találd meg az utat, amit és ahogy adhatsz úgy, hogy Neked az nem okoz nehézséget. Csinálj olyant, amire futja, hiszen, ha tönkreteszed magad, nem lesz, aki később segítsen. Ha van időd, add oda azt valamilyen célra. Szedj szemetet, menj el önkéntesnek valahová. Ha van pénzed, támogass jó célokat. Vagy csak beszélgess emberekkel az állatokról, mutasd meg nekik, hogy a természet szép, mutass példát. Szervezz túrákat, ha tudsz. Vagy csak olvasd el ezeket a cikkeket és oszd meg a barátaiddal a gondolataidat. Nem kell, hogy egyetértsünk, egyetértsetek, csak a cél legyen ugyanaz. De az sem baj, ha éppen nem tudod megtenni egyiket sem. Csak gondolj jó érzéssel a témára. Nekünk ez már elég.

Ne felületi megoldásokban, látszat tevékenységekben gondolkodj. Nem megoldás a már említett kutyaszar problémára, hogy naponta lemossuk a járdákat, mert ugyan valóban nem lesz ott a fekália, de ettől még oda fognak szarni a kutyák. A felelőtlen gazdi pedig nem azt tanulja meg, hogy ez nem jó, össze kellene szedni, hanem azt, hogy van ember, aki megoldja helyette, sőt, mi is hajlamosak vagyunk elfelejteni és nem érzékelni a problémát, mert már nem tornyosodik ott a szar. Ha elfedhetjük a problémát, besöpörhetjük a szőnyeg alá, még gondolhatjuk is azt, hogy megoldottuk, mert nem látszik, de attól még ott marad. Keresd meg a probléma gyökerét. Gondolkodj azon, hogyan oldható meg hosszútávon és tanuld meg feladni a kis dolgokat egy nagyobb dologért cserébe. Volt nekem egy kollégám valamikor nagyon régen. Műszerész volt, televíziókat, monitorokat javított. Tudtuk, hogy az öreg nem csak kicserél egy alkatrészt, ami tönkrement, hanem megkereste, hogy miért is ment tönkre az az alkatrész, és megjavította azt is. Igen, így drágább volt a javítás egyszer, de sokkal drágább lett volna egy hibás táp tüskéi miatt hetente cseréltetni a kinyílt kondenzátort. A természetvédelem is ilyen. Mondhatjuk azt, hogy az állatvédelem heroikus küzdelmet folytat ma ebben az országban, meg azt is, hogy sziszifuszi munkát. Mondhatjuk, hogy bezzeg Ausztriában, milyen körülmények vannak, és milyen feltételek és közben elfelejthetjük a tényt, hogy ez bizony nem Ausztria. Önmagunkat áltatjuk. Keressünk inkább együtt megoldásokat, amik tényleg hatással vannak az élhető jövőre.

Az állat csak állat, a növény csak növény. Az, hogy az ember megszelídítette a kutyát és a macskát csak egy elmélet, lehetséges, hogy a megszelídítés pontosan fordítva történt – nem volt ott egyikünk sem. Az állatok keresik az ember társaságát akkor, amikor gyengék és segítségre szorulnak. A kutyák domesztikálása is valahogy így történhetett 10-12 ezer évvel ezelőtt Afrikában. Ettől még a kutya, a macska, akit ölbe veszünk és simogatunk, akit néha társunknak nevezünk és jobban bízunk benne, mint az emberekben (hiba), ugyanúgy állatok, mint mondjuk a szarvas, vagy a bálna, csak őket háziasítottuk, tompítottuk, tenyésztettük, önmagukban életképtelenné tettük az idők során, és amit megszelídítettünk, azért bizony felelősséggel is tartozunk. De ettől még ösztönök irányítják őket, falkában élnek. Ha úgy gondolod, hogy Téged soha sem bántana a kutyád, a legnagyobb tévedésben élsz. Ha Te vagy a falkavezér, akkor tudnod kell, hogy bizony át fogja venni Tőled ezt a szerepet, ha gyengének érez. Sőt, pontosan úgy, ahogy a repülőgép szerencsétlenséget túlélt emberek egymást, ő is meg fog enni Téged, ha élelem nélkül marad és a túlélése a tét. Azt is tudd, hogy sem neki, sem Neked nem jó, ha Veled alszik az ágyadban. Bármennyire tiszta is, fertőzések forrása lehet, különösen, ha kiengeded. Sőt, az ő hőháztartása nem a 22 fokos szobára van berendezve. Nem azért akar bent lenni, mert ott neki jó, hanem azért, mert Te, a falka ott van, és oda akar tartozni. Sőt, teát sem fog Neked főzni, ha beteg vagy, és nem fog segíteni összerakni a szekrényt, amit megvettél. A családod, a barátaid viszont igen. De azt is tudd, hogy az állat feltétlen szeretete, hűsége pótolhatatlan. Megnyugtat és felvidít, amikor a kutyád odahajtja a fejét az öledbe, ha szomorú vagy, és kevés alkalommal lesz olyan vigyor az arcodon, mint amikor először vágtázol egy hatalmasat egy ló nyergében.

Békélj meg magaddal. Az ember a természet része, még akkor is, ha szereti magát a teremtés koronájának hívni. Ez nem csak azt jelenti, hogy részesévé kell válnunk a természetnek, hanem sokkal többet akartam mondani; ha úgy gondolod, hogy a természet Neked fontos, akkor nem csak állatokban és növényekben kell gondolkodnod, hanem bizony az emberekben is, sőt, elsősorban emberekben, aztán minden másban. Először természetesen magaddal. Fontos alaptézis, hogy adni abból lehet, ami van. Éppen ezért törekedj arra, hogy harmóniában élhess saját magaddal, a családoddal, a környezeteddel. A repülőn azt tanítják az utasoknak, hogy katasztrófa esetén először magadon segíts, hogy aztán másokat is megmenthess, minden más esetben Te is sérülni fogsz. A harmóniához viszont az is hozzátartozik, hogy másokon – legyen az ember, vagy állat – segítesz, ha tudsz. Ha még nem tetted, próbáld ki, jó érzés, tényleg.

Másként

2011.06.19. 11:59

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha ennyire természet, akkor miért másként? Nos, ezt nem lesz egyszerű elmagyarázni, de talán sikerül. Kezdjük el egy kicsit hátrébb.

A világot megváltani egyetlen lépésben nem lehet. Nem lehet megmenteni az összes kivert kutyát, nem lehet vigyázni minden fára és nem lehet meggyőzni minden embert, hogy a szelektív szemétgyűjtés jó, vagy, hogy a szemetet nem biztos, hogy jó kidobni az erdőben. Hosszú évtizedek alatt sem sikerült meggyőzni az emberek nagy részét arról, hogy a kutyaszart nem kellene az utcán hagyni – hogy csak egyetlen penetráns tényt említsünk. Nem állhatunk a sarkon agitálni és nagyon nagy visszatetszést vált ki a társadalomból, ha minderről meg akarjuk győzni. Az ember eltávolodott a természettől és ennek negatív hatásai már láthatóak, érezhetőek. Mit tehetünk mégis? Példát mutatunk. Átadjuk a gyermekeinknek az ismereteinket, a normarendszerünket, megpróbálunk minél közelebb kerülni a természethez, megismerni annak működését, szabályait és alkalmazkodni hozzá. Közben nem elfelejtve, hogy emberek vagyunk, emberek között élünk elsősorban, a családunkban, ember központúan, így ennek is hódolni kell. Ma nem úgy vagy renitens, hogy ha átmész a piros lámpán, hanem úgy, hogy megvárod, hogy zöld lesz. Próbáld ki; állj teljes nyugalommal a piros lámpánál a zebra előtt, és mindig lesz pár ember, aki a nyugodt ott állásod láttán lelép, majd visszalép, és látni fogod az arcán a lelkiismeret furdalást. Az ember alapvetően nem rossz, csak elveszített pár értéket.

Az eltávolodás során jól megfigyelhető a viselkedésbeli különbség a „városi” és a természet mellett lakó „vidéki” ember között. Egy vidéki srácnak teljesen természetes, hogy felismeri a csirkét, mint ahogy az is, hogy a csirkét levágjuk, megesszük, sőt, pontosan tudja, hogy ha nem ennénk meg a csirkét, akkor a csirke egyszerűen nem létezne. Így például esze ágában sincs harcolni a kiöregedett tojó tyúkok életjáradékáért, sőt, a karácsonyfát sem tekinti ördögtől valónak és nem vesz műanyag fát, vagy cserepes fenyőt, hasonló okokból, élvezi helyette a fenyőillatot és meghitten csodálja a fát a szoba sarkában, azt a fát, amit reggel az apjával, vagy a fiával vágott ki, baltával. Nem kell neki a csirkét állatkertben mutogatni, nem kell utána olvasnia, hogy mit is csinál az a csirke, mit eszik. Felismeri a madarakat, ismeri az éneküket és tudja, hogy mit jeleznek, ha jeleznek, tudja, hogy mikor van szarvasbőgés, eligazodik az erdő jelei között. Cserebogarat reptet, és nem gondolja, hogy ez rossz lehet, nem is fél a bogártól. Nem gyűjti be a falu kutyáját, amit a városi tett ki az autójából a falu szélén, és csak akkor szól a vadásznak, ha a kutya agresszív. Nem szeretné a természetet? Állatkínzó lenne? Dehogy. De Hasonlítsuk össze ezt a városi, eltávolodott emberrel. Nem ismeri a természetet, jó esetben hétvégén kimegy túrázni valami felkapott helyre oda teljesen nem illő öltözékben (a nulla kilométeres bakancs sem túrázni való, ahogy a körömcipő sem), ahol megállapítja a többi panelszarvassal együtt, hogy itt is sokan vannak, majd otthagyja az uzsonnája papírját a fák között. Nem tudja, hogy milyen madár énekel a feje fölött, mert nem is hallja, hiszen elzavarta a zajával. Megállapítja, hogy az erdő kihalt, mert egyetlen állattal sem találkozik. Számára ez az egész csak kötelező romantikus gyakorlat az asszonynak, vagy a gyerekeknek. Kijárt úton közlekedik, és gondot okoz neki felmenni egy domboldalon, mert nem tudja, hogyan tartsa a lábát, hogy ne csússzon meg. Fél a kullancstól, nem meri felszedni a gombát. Nyilván sarkítottam, van ennek több fokozata is, sőt, még tovább is lehet sarkítani, de az egy másik történet lesz majd.

Gyermekkorom egyik hatalmas élménye volt, amikor a nagyapám elkezdett nyomolvasást tanítani. Nekem, a fiatal indiánnak ez akkor hatalmas dolog volt. Mutatott egy nyomot. Fiam, ez milyen állat volt? Merre ment? Futott, vagy sétált? Mikor járt erre? Mekkora állat lehetett? A mellső, vagy a hátsó lába volt az, ami ezt a nyomot hagyta? Megtanultam, hogy egy nyom nem elég, követni kell párat előre és hátra, figyelni kell nem csak nyom rajzolatára, de a reggeli harmatra, de az időjárásra is a környéken; a napra, az esőre. Cserébe ezért a tudásért láttam szarvasokat viaskodni a tisztáson, láttam vonuló vaddisznó csordát, és büszkén mutatom most a mai indiánoknak, és magyarázom el nekik pontosan azokkal a szavakkal, ahogy velem nagyapám tette. És mosolygok magamban az ámuló arcokon, hogy én is ilyen voltam egyszer. Mutass példát. Add át a tudásodat és hívd fel a figyelmet a disszonáns dolgokra. Ne erőszakosan, ne harsányan. Szerényen és elegánsan, ha tudod, humorral. Harcolni akarsz az ellen, hogy ne legyen kutyaszar a városban? Menj el a boltba, vegyél hurkapálcát. Vágd kettőbe, vagy háromba, ahogy szimpatikus. Nyomtass ki pár lapot, amire az van írva; Ez a szar azért van itt, mert a gazdám egy paraszt. Ragaszd rá a papírt a hurkapálcára, majd ahogy sétálsz a városba, bökd bele minden kutyaszarba, amivel találkozol. Figyeld meg, hogy az öreg néni, aki az elhízott Fifikét szaratni viszi a parkba mennyire fog csodálkozni, és mennyire fogja magát szégyellni, amikor meglátja ezeket a kis táblákat. Nem drága, ~10 forint egyetlen darab.

Na, így másként.

Hitvallás

2011.06.14. 19:38

Ez ember, mint olyan állat, aki felülemelkedett a többi állaton semmiképpen sem uralkodója, hanem csak megbízott kezelőjeként tündökölhet a természettel kapcsolatban, ami nem csak előnyökkel, hanem felelősséggel is jár. Ezt a felelősséget lehet vakon (jelentsen az sötétséget, vagy radikalizmust), és nyitott szemmel csinálni, de jól csak úgy, ha tudomásul vesszük; mi is csak a természet része vagyunk, amivel harmóniában kell élni. A társadalom fejlődése szükségszerűen elszakította a legtöbbünket a természettől, sőt, azok a társadalmak a legfejlettebbek, ahol a természet, mint olyan megszűnt létezni a városias lét során, jelentsen az beton dzsungelt, vagy panel programot. Pedig az ember a természet gyermeke.

Ennek az elszakadásnak a hatásai nem mérhetőek, hiszen ahhoz több generáció szükséges, hogy valós képet kapjunk, de már most is érezhetőek. A történelem során csak az maradt életképes, aki a természettel képes volt harmóniában élni, ismerte annak minden rezdülését, otthon volt benne. Most ez megfordult, hiszen egy városi, civilizált embernek nincs szüksége olyan ismeretekre, hogy a fa melyik oldala mohás, miért nem állunk esőben fa alá, vagy, hogy melyik gomba ehető, és melyik nem. A vidéki ember, aki naponta az erdőben jár és állatokat kezel természetesnek vesz olyan dolgokat, ami egy városi ember számára láthatatlan, érthetetlen, és mint olyan, kezelhetetlen is. Készen veszi meg a termékeket a piacon, nem tudja, hogyan készülnek az élelmiszerek, rossz esetben fel sem ismeri, hogy mit lát. Mindezt természetesnek tartja, pedig nem az. Nem érti, hogy a természetvédők miért ágálnak az útépítés ellen, ami egy hat fős madár populáció természetes élőhelyén megy keresztül, és, hogy az miért fontosabb mondjuk egymillió emberénél. De a természetvédő sem érti, hogy amikor odakötözi magát a fához, az miért nem arat osztatlan sikert a társadalomban, hiszen neki alapvetően igaza van. Egyiküknek sincs, és az elszakadásból fakadó károk már jól látszanak.

Az állatvilág viselkedése és állapota jó mércéje az ember állapotának, amolyan tükröt tart elénk. Az állat ösztönei számunkra felfoghatatlanok, mégis tudjuk, hogy természetüknél fogva barátai az ártatlannak, a jó szándékú közeledést pedig jó szándékkal fogadják. Minden kutya jámborabb, ha egy gyermek van a közelében, akinek sokkal több mindent elvisel, míg ingerültté válik, ha a falka tagjai (az ember) is ingerültebb. Jól tükrözik a hangulatváltozásokat. És minél „öregebb” egy állat, annál kifinomultabbak ezek az érzékei. Mi, városi emberek már nem csodálkozunk rá egy rügyező fára tavasszal, nem érezzük át ennek szépségét, nem értékeljük egy ló kecses vonalait, és el sem tudjuk képzelni, hogy hogyan lehet barátság az előbb említett ló és közöttünk, hogy nem azért vesz a hátára, mert uralkodunk felette, hanem azért, mert ő azt akarja. Mert akárkit nem vesz a hátára, megérzi a rossz szándékot, ahogy megérzi a jót is, és másként fog viselkedni. A nyugati kereszténységben is fontos szerepe van a természetnek. A nyugati szerzetesek vidékre települtek, erdőt irtottak, földet műveltek, szőlőt telepítettek. Szent Gál azért települt le, és remetéskedett egy medvével közös barlangban a mai Svájc terültén, mert megsajnált egy lesántult medvét. Szent Ferenc a madarakkal beszélgetett. A mi Szent Gellértünk a monda szerint szarvastehénnel és farkassal barátkozott össze. A Biblia szerint Dániel prófétát azzal teszi próbára a király, hogy berakatja az oroszlánok közé. Azok azért nem bántják, mert tiszta a szándéka. Ezt a célt szolgálták évezredeken keresztül az uralkodók környezetében tartott nagy macskák.

Pedig a természet sokat ad nekünk, csak elfelejtettük használni azokat az ösztönöket, amelyek ezen ajándékok értékelésére, vagy akár felismerésére szakosodtak. A tudatosság mindig elnyomja az ösztönt. Gyermekkoromban egy olyan környéken nőttem fel, ahol az emberek az állatokkal, a természettel harmóniában éltek. Csak sokára tudatosult bennem, hogy ez mekkora ajándék volt a sorstól. Mindkét nagyszülőm nagy barátja és ismerője volt a természetnek. Először csak nevettem azon, amikor gombászás közben felkiáltott valamelyik, hogy itt bizony gombának kell lennie, vagy amikor azt mondta, ennek a vargányának kell, hogy legyen testvére is itt, valahol. De később megértettem, hogy ezek a megérzések, a találás ösztöne, ami bennem is kifejlődött, és már én mondtam, hogy arra bizony gomba lesz. És minél több időt töltöttem az erdőben, annál határozottabb, és annál boldogabb gyermek voltam. Na, nem azért, mert az erdő önmagában boldoggá tesz. Nem értettem, hogy miért bátorságpróba az egy városi gyereknek, ha be kell mennie húsz métert az erdőbe, pedig a válasz egyszerű; az ember fél az ismeretlentől. Gyermekként megismertem valamit, sőt, sikerélményem volt – jobb lehettem a felnőtteknél, mivel fürgeségem, gyermeki rajongásom, fiatalságom miatt én több gombát szedtem, mint ők. Nagyobb területet jártam be, mint ők. És közben ott voltak az őzek, a vaddisznók, akikkel találkoztam és mind a barátaim lettek. Üzentem nekik a széllel, hogy bizony azt az agancsot én fogom megtalálni és nekem lesz zsebpénzem belőle, vagy Bambinak, a bután összeszedett, de becsülettel felnevelt sutának, hogy még gondolunk rá.

Erről fog szólni ez a blog.

süti beállítások módosítása